Cserei Balázs

Rettentő midőn a föld s ég

Egymás ellen harczra kelnek

S dörrenésre és villámra

Uj dörgés s villám felelnek;

Rettentő, midőn a tenger

Böszülten küzd a viharral,

Habra hab tolúl s a szélvész

Vad lovagként zugra nyargal.

Ámde rettentőebb a harcz,

Partja mellett a Dunának;

Hol Nikápoly rónasíkján

Két nemzet vitézi állnak.

Itt Zsigmond király csatári,

Túl az ozman szörnyü népe;

Mindegyiknek bosszu keblén,

Mindegyik karddal kezébe’.

Cseng a fegyver, villan a kard,

Szól a küzdők vad moraja,

Iszonyún viszhangozik rá

A haldoklók végsohaja.

Vérpatak foly a mezőn át,

Melly holtakkal van borítva,

A halál és pusztulás, zord

Ünnepet fog ülni itt ma.

Túl a százezernyi tábor,

Mint a felvert tenger árja;

Vad dühének, bosszujának,

Féke hol van, s hol határa?

Itt Magyarhonnak vitézi

Sziklaként szilárdul állnak,

Bátran ellenébe nézve

Száz veszélynek, száz halálnak.

Harczi ménen száll előre

Zsigmond, a magyar királya,

Hősi népe van körötte,

Hősi nép vonúl nyomába;

S mint a szikla büszke sasa,

Ugy csapnak le a törökre,

S kit megérint kardjok éle,

Eléveszett az, el örökre!

Ámde a mint küzdve szállnak

Dulva, ölve valamennyen,

S mint sarló előtt a fűrend:

Hull előttük már az ellen.

Ekkor égrázó morajjal

Uj török had csap le rájuk:

„Ott van – ordít a vad ozmán –

Rajta! im ott van királyuk!”

Kardra, Allah hősi népe

Veszni kell ez ebnek is ma!”

Zugnak, s mint a vészes felhő

Ugy robognak fel, riadva.

Hallja a nép; meggyalázva

Van királya szent személye,

Minden jó magyar vitéznek

Boszuláng ragyog szemébe.

Összenéznek. „Rajta, rajta

E szóért halál reátok!”

Igy kiállt fel a magyarság

S száll sötéten mint az átok.

S kérik a királyt, maradjon;

Majd ők küzdenek meg értte,

Mert e szégyen, e gyalázat

– Szólnak – őket, őket érte!

S a király megáll, s tekinti

Mint harczol vitézi népe,

És a mint néz; és a mit lát,

Arra köny tolúl szemébe:

„Milly dicső nép!” ezt sohajtja,

Majd öröm derűl reája,

Most örűl csak hogy király, s hogy

E népnek lehet királya.

S a mint ott áll elmerülve

Népe hősi harczát nézve,

Óriás ozmán lovag jő

Titkon és orul feléje;

Hosszu kard leng oldalánál

Szörnyü bárdja reng karába,

Egyet ugrat nagy lovával,

S lecsap a magyar királyra.

Zsigmond ekkor ébred, eszmél,

Ott, előtte áll az ozmán;

„Kardra, kardra –igy riad fel

Vad kaczajjal és mogorván –

Kardra, magyarok királya

Jöttem párcsatára véled;

Szálljon a pokolba lelkem,

Hogyha e harczot tuléled.

Nézd e bárdot, mint piroslik

Népeid vérétől éle;

Száz magyarnak undok éltét

Fosztottam meg én ma véle;

És a milly szent, hogy felettünk

Fénylik a nap ékes arcza:

Olly való az, hogy karodnak

Velem lesz utolsó harcza!”

S szörnyü bárdját megrengetve

Már is a királyra méri,

Egy csapás, s Zsigmond e perczet

Bizonyosan túl nem éli.

Népe tőle elszakasztva,

Egyedűl áll a fenyéren,

S mit lehetne gyenge kardja

E szörnyű bárd ellenében.

Már a vér hull a fenyérre,

Jó lovának oldalából;

s mint a két küzdőhöz eljut,

Ajka im e hangokon szól:

„Hát te undok földszülötte

Bárdod a királyra méred?

S nem gyalázat rád, megölni

Azt, ki nem küzdhet te véled?

A hon, a nép és személyed

Szent előttem, oh királyom,

Üdvödért a legnagyobb bajt

S legnagyobb veszélyt kiállom.

Ám azért hát büszke harczos,

Én velem kelj párcsatára,

Ámde szent és sérthetetlen

Legyen a magyar királya!”

Szól Cserei a magyar hős,

S megvillantja jó aczélát,

A királyért bármelly ügyben

Megküzd és veszélyt, bajt nem lát.

Cseng a fegyver, villog a bárd

S rá hull a magyar vitézre,

Jó Balázsnak ime már is

Bal karján ömlik le vére.

Ámde ekkor visszacsapja,

Szikrát hány a fegyver éle,

A magyar vitéznek kardja

Rásujt a török fejére,

„Átkozott!” ordít az óriás

És bárdját elejti karja

Pillanat még, s a szörnyű test

A földet vérben takarja.

Látja mindezt akirály, s szól:

„Hála neked, jó vitézem,

Te mentetted meg hazádat,

Te mentéd meg önön éltem;

Szólj, kérj bárminő jutalmat

A mit csak adhat királyod

Hogy ha tetszik, im e perczben

Rögtön birtokodban látod!”

Csereinek ajka hallgat,

Nincsen semmi óhajtása,

„Jó uram – viszonz a bajnok –

Birja szivem, mit kivána;

Legnagyobb jutalmam az, hogy

Én mentettelek meg téged;

Térj hazádba, s boldogítsad

És szeresd e hősi népet!

Ámde még is egy jutalmat

Kérnék tőled, jó királyom:

Én e török óriásnak

Végső perczeit kivánom!”

„Ugy legyen – szól mosolyogva

A király ezen beszédre –

Hiszen nézd haldoklik, igy hát

Mit tehetnél, bajnok, véle?”

„Szolgám vagy – szól Cserei hős

Fordulva az óriáshoz –

Más urhoz mégysz ugyan tőlem,

A zordon hideg halálhoz:

Ámde halld meg: bárhová jutsz

Ezt hirdesd minden hazába’:

Mindig szent volt, mindig az lesz

A magyar nemzet királya!”

Győry Vilmos

1855. január 28.

Vasárnapi Újság

Oldal: Győry Vilmos: Cserei Balázs
A Cserey- család története és egyéb érdekességek - © 2008 - 2024 - cserey-csalad.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat