Valamikor réges-régen

Valamikor réges-régen, amikor még a nap is melegebben sütött, talán olyan tíz éves koromban egy szép nyári napon a Balatonon unatkoztam, már fürödtem egyet, vizet is húztam, a TV-t még nem találták fel, vagy legalább is minket még nem ért el, szóval csak úgy tengtem-lengtem a házban és a kertben.

Valamit olvasni kellene. Elkezdtem keresgélni, de már az összes repülőskönyvet ismertem innentől-odáig és vissza.

Na ekkor került a kezembe a nagy lelet!

Kint volt az éjjeliszekrényen (azon a kis piroson, ami azóta a kíméletlen lomtalanítás áldozata lett) a nagyapám személyi igazolványa. Az állt benne, hogy Baróton született sőt ha jól emlékszem, akkor BARÓT-on.

Az temészetes, hogy az ember Budapesten születik, hol is születhetne másutt! Ott is lakik, máshova csak látogatóba megy, vagy nyaralni. Nekem már az is elég megrázkódtatás volt, hogy emberek élnek olyan távoli és egzotikus helyeken, mint például Cegléd - ezt igazából nem is hittem, talán valami rút trükk rejlik emögött a tény mögött.

De Ceglédről már legalább hallottam, Barót azonban merőben idegenül és furcsán hatott, talán annyi valóságtartalma lehetett mintha egy indiánregényben olvastam volna róla.

A dolgot még tetézte az is, hogy eléggé méltatlanul zárójelben ott szerepelt az ország megjelölése is: Románia.

A dolog furcsa és izgalmas volt: hogy lehet ez? És ha ott született, akkor hogyan kerül ide Nagyapó?

Munkácsról már hallottam régebben de az valamiért nem tűnt fel, igaz az is a mesék ködébe veszett.

Ettől a pillanattól kezdve érdekelt a család története, honnan jött nagyapánk és miért, honnan is eredünk mi, mik a gyökereink?

Persze rögtön rá is kérdeztem, valamit válaszoltak is, de valószínűleg csak valami kitérő választ kaptam, mert nem emlékszem rá.

S aztán a feledésbe is merült az ügy. Telt-múlt az idő, időnként eszembe jutott, hogy utánajárok, de valahogy mindig akadt fontosabb dolgom. Aztán ha kérdeztem Nagyanyótól, mert ő barátságosabb volt, akkor azt kaptam, ne kérdezzek, nem szívesen beszél a családjáról: az édesapja korán meghalt és az anyja többet nem törődött vele, elhagyta. Ez megrázott, nehezen tudtam elképzelni, de sajnos jó fiú voltam, nem kérdeztem, nem akartam fájdalmat okozni senkinek.

Időnként persze elhangzott ez-az, feltűnt egy-egy önkéntes rokon, megtudtam, hogy Nagyapónak volt egy testvére is, Anna, akiről egyébként semmit nem lehet tudni, hogy őneki magának fiatalkorában talán gyomorvérzése volt és az orvosok nem jósoltak neki hosszú életet.

Rájöttem, hogy Barót valóban létező hely, mint ahogy Munkács, Nagybánya és Aszód is.

Azonban az egész valami furcsa homályban tűnt fel előttem, nem egészen valóságként, mint a régi fényképeken látható: az emberek mereven ültek és néztek a fényképezőgép lencséjébe, ünnepélyesen voltak öltözve, díszletek, furcsa drapériák között élték virtuális életüket. És barnák voltak, ódon színűek - talán nem is igaz, csak mese, érdekes mese.

Nevek hangzottak el: Szük Zsuzsanna, Csigás, Váradi és még néhány más is.

Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a nagyszülőknek is lehetnek testvérei, mint például az általam kedvelt Zoli bácsi (szerintem soha nem láttam őket együtt), vagy egy másik, gondosan titkolt - volt Csigás József, nem ismertem.

Ezek a dolgok csak gyűltek bennem, de nem álltak össze egésszé.

Udvarias gyerek lévén nem kérdeztem rá soha de, lehet nem is érdekelt annyira soha, hogy utána induljak.

Utólag már mindegy, de azt hiszem Nagyapó nem harapta volna le a fejemet, ha hozzáfordulok. Amikor a háborúról kérdeztem, természetesen az első világháborút értve ez alatt, akkor szívesen válaszolgatott, képeket is mutatott, sőt hogy el ne felejtsem miről is beszélt, a képek hátára ráírta hol és mikor készült az.

Most már és már egy jó ideje nincs is lehetőségem, hogy kérdezzek.

Sajnos a családi emlékezet nem sok mindent őrzött meg, annak idején valóban nem sokat beszélgethettek erről otthon. Amikor faggatóztam, csak „nem tudom" válaszokat kaptam mindhárom testvértől.

Így hát nekem magamnak kell valamilyen módon utánajárnom a dolgoknak.

Most eljött az ideje, hogy mindazt, amit megtudtam, amit felfedeztem, előadjam.

Egyenetlen lesz az írás természetesen, hiszen nem minden szereplőjéről tudok egyenlő mértékben dolgokat.

Néhány általános megjegyzést, gondolatot fel kell vázolni, mielőtt belecsapnánk a közepébe, szóval nem in medias res kezdjük.

Kedvenc eszmelovagjaim a mélymagyarok, akik buzgón utálják a szlovákokat, a románokat, a szerbeket, pontosabban a tótokat, az oláhokat, a rácokat, minden szomszédot, de azokat is akik távolabb vannak: a lengyeleket, németeket, oroszokat (na azokat főleg), egyszóval mindenkit. Említést sem érdemel, ő Attila vére, de legalább is Árpáddal jött be az országba és így felsőbbségtudattal néz a környező hitvány népekre, akik olyan szerencsétlenek, hogy nem magyarnak születtek. Az már önmagában is kínos, ha valaki tót, de ha már tót, akkor szükségszerűen büdös, mosdatlan kecskepásztor is. Esetleg krumplizabáló.

Nem akarok most erről vitázni, nincs is kivel, hiszen egyedül vagyok, tudom úgy csoportosítani az érveimet, hogy én győzzek, de azt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy „magyar" ember nincs, értve ezalatt azt a különleges fajtát, akinek minden elődje nyereg alatt puhította a húst.

Meddig lát vissza az ember? A nagyszüleit persze majdnem mindenki ismeri, de már azt is csak úgy-ahogy, hiszen az emberek halandóak, de nem ez a legnagyobb baj, néha hirtelen-váratlan halandóak (mondta Woland), így én is csak három nagyszülőmet ismertem, hiszen Alexander Zoltán nagyapám már 1942-ben meghalt.

Az ezen túli rokoni kapcsolatokról csak homályos képe van mindenkinek, legfeljebb csak meséket tud, régi furcsa történeteket.

Ezért aztán azt állítani, hogy én aztán teljesen, egészében és tökéletesen magyar vagyok, okvetlenül információhiányról tanúskodik. De mondjuk csak azt, hogy elég tíz nemzedék a teljes és tökéletes magyarság megvalósulásához, ez csekély háromszáz év, ne menjünk vissza a honfoglalásig, elég csak ha a török alóli felszabadulásunk óta eltelt időt vizsgáljuk, mert mit lehet tudni, mit csináltak itt azok a fránya törökök!?

Isztambulban tapasztaltam, hogy a törökök rokonnak tekintik a magyart és nemcsak tudományos szempontból ...

Na, akkor nézzük a tíz nemzedéket, a háromszáz évet: mindenkinek van két szülője, négy nagyszülője, nyolc dédszülője és így tovább, egészen a tizedik nemzedékben található 1024 ősig, összesen tehát 2046 ember nevét, életét, sorsát kellene ismerni ahhoz, hogy biztos kijelentéseket tegyünk tősgyökerességünkre vonatkozólag. Nem fog ez menni sajnálatos módon, nincsenek ehhez adataink, a papírok rég elvesztek, de amúgy is mindent elfelejtettünk.

A negyvenes évek zsidótörvényeinek következtében sok családban megvannak a születési anyakönyvi kivonatok a XIX. század közepéig visszamenőleg, annak nyomán el lehetne indulni, ha nem járnánk úgy, hogy villámgyorsan a mai határokon kívül találjuk magunkat, s ez némileg nehezíti a dolgot.

Biztos tehát, hogy családtörténeti ügyekben nem lehet kategorikus kijelentéseket tenni, ha csak azt nem: semmi nem biztos.

Ha sikerül továbbmennünk, akkor kiderül, mindenki családjában ott a „szégyenfolt", az idegen nemzetség. És sajnos a büdös tót kecskepásztor is. Na de mivel ez így van, mostantól tartózkodni fogok eme kifejezés használatától.

Ahogy majd haladunk előre a történetben - azaz vissza az időben - bizony látni fogjuk, nincs olyan környező nemzetiség, akinek a képviselője nem mondhatná nekünk, hogy kisunokám, már ha tudná mondani magyarul.

Találkozni fogunk itt magyarral, szlovákkal, románnal, némettel és osztrákkal, horváttal és szerbbel, lengyellel, orosszal és göröggel, s még ki tudja hányféle nációval. Így lettünk mi magyarok, sokféle hagyomány őrzői. S ne feledjük azt sem kik voltak ők, akikre most emlékezünk: parasztok, polgárok, csizmadiák, cipészek, asztalosok, mozdonyvezetők, papok, tanárok, ügyvédek, orvosok, mérnökök, földbirtokosok, gyógyszerészek, szorgos munkások és kisnemesek, harcos katonák, küzdve a török ellen, vagy a nemzet szabadságáért, templomépítők és menekültek, jó és rossz emberek, fiatalok és öregek, hűségesek és csapodárok, egyszóval mindenféle ember.

Tanuljunk tőlük türelmet és a másik elfogadását, emberséget és kitartást, mert bár Illyés Gyula azt mondja: „nem az a fontos öcsém, honnan jössz, hanem az, hová mész", de ezt elfogadva is tudjuk azt, ami a Bibliában is meg van írva (no ez már csak nagyobb tekintély) Jób könyvében:

„kérdezd meg a régi nemzedéket, és szorgalmasan vizsgáld az atyák emlékét (mert mi tegnapiak vagyunk és mit sem tudunk, és napjaink a földön, mint az árnyék) és ők megtanítanak téged, megmondják neked és szívökből szólanak"[1]

Most fel lehetne sorolni még néhány idézetet pro és kontra, de mert szeretném megírni a családi történetet, ezt nem teszem, mert mi van akkor, ha veszítek és több érvet gyűjtök ellene? Akkor is megírom, legföljebb a logikátlanság vádjával illethetővé teszem magam.

Még mindig nem csapok belé, nézzük milyen adatok álltak rendekezésemre és milyen módszerrel kutattam?

Mindenekelőtt, mint már erre kitértem maradtak a családi emlékezet sovány tényei. Bármennyire is kevés ez a követelményekhez képest, sokszor mégis nagy segítséget nyújt egy-egy emlékfoszlány. Még én is ismertem  ....  Sárszentmihályon élt ...  otthon németül beszélt ... a honvédmenházban volt  ....  Müllerné ...  - ezek többek között azok a töredékek, amelyek segítettek bizonyos esetekben valakit azonosítani és elhelyezni a családi Panteonban.

A legfontosabb források az anyakönyvi kivonatok, hiszen ezeket a negyvenes években mindenkinek be kellett szereznie, ha nem akarta csúnyán végezni. Ezen papírok száma az idők folyamán egészen tekintélyessé nőtt, mert valami furcsa véletlen során minden ilyen papír megtalált engem.

Most már el lehetett indulni a kijelölt irányokba. Levéltári kutatások (személyesen) Budapesten és Sepsiszentgyörgyön, sajnos másra nem adódott lehetőség (Munkács, Ungvár, felvidéki levéltárak, stb.)

A technika hihetetlen fejlődésének köszönhetően távirányítású kutatásokat is lehet végezni: rengeteg információba ütköztem az interneten részint közvetlenül felhasználható adatok formájában, részint pedig kibontásra váróan: találtam egy utalást, hogy Szük József Hosszúmezőn volt református lelkész, Ezután már csak az ottani papot kellett felkutatnom és írnom neki, ő megnézte a Historia Domust és válaszolt.

De Munkácsot, Husztot és még más helyeket is így derítettem fel. Kaptam adatokat, fényképeket, sok meglepetés is ért és sok csalódás is, ha esetleg hamis nyomon jártam.

Igénybevettem családfakutató vállakozás segítségét is: én is adtam adatokat, ő is adott, s ezzel is előbbre jutottam.

Lehet használni a nyomtatott szakirodalmat is, lehetetlen felsorolni minden könyvet, tanulmányt, amibe belenéztem: öt-tíz címből csak egy tartalmazott értelmezhető adatokat.

Itt is csapdába lehet esni. Jász-Nagykun-Szolnok megye történetéről találtam egy könyvet, Alexander Imre alispánról szólva megemlíti, hogy a család Szigetvárról származik. Hivatkozást azonban nem adott, megkerestem tehát a szerzőt, aki azt mondta, ő sem tud erről többet, neki is Alexander Imre lánya mondta, aki viszont már meghalt, tehát újra megkérdezni nem lehet.

Felhasználtam a családi levéltárban lévő kéziratos anyagot is, ez az elnevezés ugyan túlzás de csak itt találtam meg Lucs Ilona halálozási dátumát, itt találtam utalást a Jankó és Alexander ősökre, itt tudtam meg id. Cserey Lajos hol szolgált az első világháborúban - és még rengeteg egyéb apróságot, amire mind ki fogok térni részletesebben is. Ugyanilyen módon lehet felhasználni a fényképeket; sokat segíthet a fényképész megnevezése is, de a hátoldalra írt rövid szövegek is.

Az így-úgy beszerzett mozaikkockákat, mint egy türelmes restaurátor illesztettem egybe és állítottam össze egy összefüggő képet. Vannak darabok, amiket nem is illeszthettem volna máshová, vannak olyanok, amelyek helye kétséges, van amit csak találomra biggyesztettem valahová, hiszen ha már megvan, használjuk is.

Aztán van olyan töredék is amivel nem tudtam mit kezdeni.

Az ilyen képeket egy kissé mindig gyanakvással néztem, honnan tudja a restaurátor, hogy ez az igazi? Különösen akkor, ha sok a kiegészítés benne. A kép mégis csak él, és létrehozásától kezdve az a valóság.

Az olvasónak mondom: mostantól ez a valóság, ami a következőkben le van írva, olyan valóság azonban, amit bármikor lehet javítani.

Akkor tehát lássuk a medvét!

Utánam olvasó! (Ezt is Bulgakov mondta, nekem nagyon tetszik.)

Cserey család

Először úgy látszott, ezzel lesz a legkönnyebb dolgom, hiszen e név viselőjeként nem lehet előttem akadály. Arra hamar rájöttem, hogy ez a név a történelemben is előfordul, először Cs. Mihály történetíróval találkoztam. Az ő előneve „nagyajtai", tehát erre kell kutakodni s mivel más Csereyt nem ismertem a mi családunkon kívül, nem is hallottam ilyenről, hát világos, hogy ez a mi utunk. Valahogy korán büszke is lettem erre, milyen elődeim vannak (meg irigyeltem is a „szalontai Kis" nevet), próbálgattam az iskolai füzeteimen milyen is lenne a „nagyajtai Cserey Gábor" felirat a cimkén. Nem derült ki, mert erőt vett rajtam a józan megfontolás és meggondoltam, nem kellene ezzel kitűnnöm a hatvanas években.

Tehát Nagyajta és Cserey.

A családfakutató mindig a jelentől induljon el, a biztostól a bizonytalan felé. Én vagyok Gábor, apám Lajos, az ő apja szintén Lajos, 1884-ben született. Ez már elég távlatosnak tűnt, csak nem volt ettől visszább. Hogy hívták az ő apját és ki is volt ő? Erre még kaptam választ, Károly volt és cipészként kereste a családnak a mindennapi betevőre valót. Cipész volt, mert gyerekkorában nem akart tanulni és az apja, hogy emberséget tanuljon, beadta mesterséget tanulni, így csúszott le - pedig a lehetősége másra is megvolt, tekintve a család jó anyagi állapotát: a nagyapja, György még négylovas hintóval járt. Ennek ugyan ellentmondott az, hogy ezt a vagyont elkártyázta, no de a lényeg, hogy a jólét megvolt.

Ez ígéretes szál, itt el lehetne indulni, valahol csak találok adatot. Azonban minden hiába, nem jutottam visszább egyetlen lépéssel sem.

A család első ismert tagja Cserei Balázs volt, Barótról, aki a nikápolyi csatában (1396) megmentette Zsigmond király életét (szegény király elég gyámoltalan lehetett - Galambócnál Rozgonyi Cicelle segítségére is rászorult). A király jutalmul címert adományozott megmentőjének.

Ez a történet fennmaradt a család emlékezetében, Cserei Mihály történetírónk így ír erről kiadatlan naplójában:

Truncus: miklósvárszéki baróti Cserei Balázs, híres vitéz ember, az ki Zsigmond császárnak, ki is egyszersmind magyar király volt, udvari szolgája lévén, mikor in anno 1393. az királyt Nikápolynál Bajazetes török császár megverte, és az király az harchelyről elszaladott kevesedmagával, az törökök űzvén a királyt, Cserei Balázs megfordult és egy töröknek az fejét elüti, s az kardja végiben szúrván úgy viszi az király eleiben. Ugyanakkor az Dunán általkelvén, mikor az király igen megéhezett volna, Cserei Balázs egynéhány búzafejeket szed, s azokat kidörzsölvén úgy viszi az király eleiben, s az király megette. Budára érkezvén a király akkor adta Cserei Balázsnak azt az címert, mellyel az Cserei família ez mai napig él. Az címerben egy ember fegyverben öltözve, egyik keziben egy kard, annak végiben egy kontyos török fő, az más keziben három szál búzafő.

Ez az Cserei Balázs 84 esztendős korában holt meg.

Balázsnak fia Máté, Máténak fia Lukács.

Lukácsnak fia Ferenc, ki is első János királynak béjárója volt.

Ferencnek fia Antal.

Antalnak fia Mátyás és Pál. Pál Zrínyi Miklóssal együtt esett el az szigeti obsidióban.

Mátyásnak fia László.

Lászlónak fia János. Ez vette el Henter Margitot és Barótról Ajtára jött lakni.

Jánosnak fia Miklós, az én nagyatyám.

Miklósnak egyik fia János, az én édesatyám és fogarasi kapitány volt. sok esztendőkig. Ifjú legény korában penig fejedelem asztalnokja volt.

Jánosnak fia én vagyok, Mihály és János testvéröcsém.

Mihálynak fia, az én fiam Gyurica. Ezen kívül öt szép fiaim megholtanak.

Miklósnak második fia Farkas.

Farkasnak fia bölöni Cserei János.

Miklósnak harmadik fia György.

Györgynek fia Zsigmond.

Zsigmondnak fia Sámuel, azki Baróton lakik.

Ugyan Miklósnak fia Miklós. Ifjú legény korában veszett el Vaskapunál való harcon.

Ugyan Miklósnak fia Mihály. Ifjú legény korában veszett el az Gyalunál való harcon.

Cserei Györgynek volt Zsigmondon kívül fia Sámuel, ez is legény ifjú korában holt meg Baróton. Más fia ugyan György, magával együtt holt meg Thököly Imrével való bujdosásában. Harmadik fia volt Dániel, ez megházasodott volt, de magtalanul holt meg.

Cserei Farkasnak is Jánoson kívül volt fia Mihály. Ezt történetből lőtte meg egy tatár az bécsi táborozásban Kálnoki Sámuel sátorában. Második fia Miklós, dali ifjú legény, megétették, s úgy hala meg Bölönben. Harmadik fia Farkas, megházasodott. Leányai vadnak, fia nincs. Negyedik László, ifjú legény, csak úgy tekereg, mindenit eltékozlotta.

Testvéröcsém Cserei János Csíkban, Rákoson lakik. Szép fiai, leányai vadnak.

A történet tehát még az eset után több mint 300 évvel később is élő volt a családon belül, sajnos iratokkal nem igazolható, mert a családi iratok Brassó égésénél 1689-ben mind elpusztultak Cserei György egyéb javaival együtt.

A történet ihletőleg hatott az irodalomra is, egy azóta méltán elfeledett költő, Győry Vilmos 1855-ben a Vasárnapi Újságban[2] jelenttette meg művét:

Cserei Balázs

Rettentő midőn a föld s ég Egymás ellen harczra kelnek S dörrenésre és villámra Uj dörgés s villám felelnek; Rettentő, midőn a tenger Bőszülten küzd a viharral, Habra hab tolúl s a szélvész Vad lovagként zugva nyargal.	Harczi ménen száll előre Zsigmond, a magyar királya, Hősi népe van körötte, Hősi nép vonúl nyomába; S mint a szikla büszke sasa, Ugy csapnak le a törökre, S kit megérint kardjok éle, Eléveszett az, el örökre!	S a mint ott áll elmerülve Népe hősi harczát nézve, Óriás ozmán lovag jő Titkon és orvul feléje; Hosszu kard leng oldalánál Szörnyü bárdja reng karába, Egyet ugrat nagy lovával, S lecsap a magyar királyra.
Ámde rettentőebb a harcz, Partja mellett a Dunának; Hol Nikápoly rónasíkján Két nemzet vitézi állnak. Itt Zsigmond király csatári, Túl az ozman szörnyü népe; Mindegyiknek bosszu keblén, Mindegyik karddal kezébe'.	Ámde a mint küzdve szállnak Dulva, ölve valamennyen, S mint sarló előtt a fűrend: Hull előttük már az ellen. Ekkor égrázó morajjal Uj török had csap le rájuk: „Ott van - ordít a vad ozmán - Rajta! im ott van királyuk!"	Zsigmond ekkor ébred, eszmél, Ott, előtte áll az ozmán; „Kardra, kardra -igy riad fel Vad kaczajjal és mogorván - Kardra, magyarok királya Jöttem párcsatára véled; Szálljon a pokolba lelkem, Hogyha e harczot tuléled.
Cseng a fegyver, villan a kard, Szól a küzdők vad moraja, Iszonyún viszhangozik rá A haldoklók végsóhaja. Vérpatak foly a mezőn át, Melly holtakkal van borítva, A halál és pusztulás, zord Ünnepet fog ülni itt ma.	Kardra, Allah hősi népe Veszni kell ez ebnek is ma!" Zugnak, s mint a vészes felhő Ugy robognak fel, riadva. Hallja a nép; meggyalázva Van királya szent személye, Minden jó magyar vitéznek Boszuláng ragyog szemébe.	Nézd e bárdot, mint piroslik Népeid vérétől éle; Száz magyarnak undok éltét Fosztottam meg én ma véle; És a milly szent, hogy felettünk Fénylik a nap ékes arcza: Olly való az, hogy karodnak Velem lesz utolsó harcza!"
Túl a százezernyi tábor, Mint a felvert tenger árja; Vad dühének, bosszujának, Féke hol van, s hol határa? Itt Magyarhonnak vitézi Sziklaként szilárdul állnak, Bátran ellenébe nézve Száz veszélynek, száz halálnak.	Összenéznek. „Rajta, rajta E szóért halál reátok!" Igy kiállt fel a magyarság S száll sötéten mint az átok. S kérik a királyt, maradjon; Majd ők küzdenek meg értte, Mert e szégyen, e gyalázat - Szólnak - őket, őket érte!	S szörnyü bárdját megrengetve Már is a királyra méri, Egy csapás, s Zsigmond e perczet Bizonyosan túl nem éli. Népe tőle elszakasztva, Egyedűl áll a fenyéren, S mit lehetne gyenge kardja E szörnyű bárd ellenében.
Túl a százezernyi tábor, Mint a felvert tenger árja; Vad dühének, bosszujának, Féke hol van, s hol határa? Itt Magyarhonnak vitézi Sziklaként szilárdul állnak, Bátran ellenébe nézve Száz veszélynek, száz halálnak.	S a király megáll, s tekinti Mint harczol vitézi népe, És a mint néz; és a mit lát, Arra köny tolúl szemébe: „Milly dicső nép!" ezt sohajtja, Majd öröm derűl reája, Most örűl csak hogy király, s hogy E népnek lehet királya.	Már a vér hull a fenyérre, Jó lovának oldalából; s mint a két küzdőhöz eljut, Ajka im e hangokon szól: „Hát te undok földszülötte Bárdod a királyra méred? S nem gyalázat rád, megölni Azt, ki nem küzdhet te véled?

A hon, a nép és személyed Szent előttem, oh királyom, Üdvödért a legnagyobb bajt S legnagyobb veszélyt kiállom. Ám azért hát büszke harczos, Én velem kelj párcsatára, Ámde szent és sérthetetlen Legyen a magyar királya!"	Látja mindezt akirály, s szól: „Hála neked, jó vitézem, Te mentetted meg hazádat, Te mentéd meg önön éltem; Szólj, kérj bárminő jutalmat A mit csak adhat királyod Hogy ha tetszik, im e perczben Rögtön birtokodban látod!"	Ámde még is egy jutalmat Kérnék tőled, jó királyom: Én e török óriásnak Végső perczeit kivánom!" „Ugy legyen - szól mosolyogva A király ezen beszédre - Hiszen nézd haldoklik, igy hát Mit tehetnél, bajnok, véle?"
Szól Cserei a magyar hős, S megvillantja jó aczélát, A királyért bármelly ügyben Megküzd és veszélyt, bajt nem lát. Cseng a fegyver, villog a bárd S rá hull a magyar vitézre, Jó Balázsnak ime már is Bal karján ömlik le vére.	Csereinek ajka hallgat, Nincsen semmi óhajtása, „Jó uram - viszonz a bajnok - Birja szivem, mit kivána; Legnagyobb jutalmam az, hogy Én mentettelek meg téged; Térj hazádba, s boldogítsad És szeresd e hősi népet!	„Szolgám vagy - szól Cserei hős Fordulva az óriáshoz - Más urhoz mégysz ugyan tőlem, A zordon hideg halálhoz: Ámde halld meg: bárhová jutsz Ezt hirdesd minden hazába': Mindig szent volt, mindig az lesz A magyar nemzet királya!"
Ámde ekkor visszacsapja, Szikrát hány a fegyver éle, A magyar vitéznek kardja Rásujt a török fejére, „Átkozott!" ordít az óriás És bárdját elejti karja Pillanat még, s a szörnyű test A földet vérben takarja.

No igen. És Ferenc József?

Arany János a walesi bárdokról írt.

Miután beláttuk, hogy a család első tagja Balázs, nézzük mit írnak a források a továbbiakról, hasonlítsuk össze Cs. Mihály előbb olvasott naplórészletével. Mit is tudunk, mit tudhatunk?

A család a XVII. század elejéig egységesnek mondható, természetesen elsősorban a megfelelő források hiánya miatt. A különböző ágak akkor kezdtek szétválni dokumentálhatóan, amikor Cserei János Barótról Nagyajtára költözött. Ekkor jött létre a nagyajtai ág. Ők azok, akik többre vitték, akik a történelemkönyvekben szerepelnek, ezért ennek az ágnak a története viszonylag könnyebben követhető. A nagyajtaiak már 1635 előtt nemességet nyertek, s középszerű országos tisztségeket töltöttek be. A család egyik része katolikus maradt, de unitáriusokat és reformátusokat is találhatunk köztük.

A család másik ága Baróton, Olasztelken és környékén maradt, s egészen a közelmúltig ott is éltek.

Barótról tudni kell, hogy egyedül a környékbeli települések közül megőrizte katolikus hitét, s ezért az ott lakó Csereiek zöme is katolikus maradt. A család egy másik ága, közelebbről nem ismert időben áttért a református vallásra (mindenesetre a XIX. század előtt), s ez az az ág, ahonnan mi származunk. Ennek az ágnak a lakóhelye előbben szintén Barót, majd Olasztelek, s ismét Barót. Cserei Lajos, a nagyapám Baróton született 1884-ben, de az ő apja 1854-ben Olasztelken jött világra s még előtte néhány nemzedék.

A Cserei- család leszármaztatására az első ismert őstől, Balázstól Jánosig, aki elköltözött Barótról, többféle változat ismeretes. A legkézenfekvőbb, illetve a legismertebb Nagy Iváné[3], mivel övé a legnépszerűbb családtörténeti mű, s így a leghozzáférhetőbb is egyben. A könyvtárakban azonban megtalálható még a viszonylag ismert Kempelen[4]- féle összeállítás és Pálmay József[5] műve is. Hosszasabb keresés után pedig rábukkanhatunk Kőváry[6], Szegedy[7] és Benkő[8] könyveire is. Természetesen legcélszerűbb lenne a családi iratokhoz fordulni a levéltárakban, ilyenek azonban nincsenek, mert egy részük még Brassó 1689. évi égésekor elpusztultak Cserei György szállásán (ezek többnyire Cserei Miklós iratai voltak), másrészt, ami Cserei Mihálynál volt irat, az a Mikó örökösöknél pusztult el a XIX. század második felében. (Cserei Mihálynak egy fia maradt életben, György, ő utána csak egy lány maradt Teréz, aki gróf Mikó Istvánhoz ment feleségül, s így öröklődtek az iratok. A Széchényi Könyvtárban található jegyzőkönyv[9] egyébként innen menekült meg.)

A Magyar Országos Levéltárban a családi fondok között P672 jelzettel megtalálhatjuk  a Cserei család iratait, ahol a legkorábbi irat 1580-as keltezésű. Ezek az iratok azonban mégsem a Csereiekre vonatkoznak elsősorban, hanem az Imecs- családra. Cserei Zsigmond 1815 körül feleségül vette Imecs Annát, s a fennmaradt iratok elsősorban felesége családjáról szólnak. Természetesen a Csereiekről is vannak hasznos iratok, de csak ettől (azaz a XIX. század elejétől) az időponttól kezdve. A régebbi írások az Imecsek iratai, illetve jelentős részt tesznek ki Kézdivásárhely perei. Ezért a család eredetére, a baróti és a nagyajtai ág kettéválására semmit sem lehet találni ezek között.

Cserei Mihálytól tudhatunk meg legtöbbet a család eredetéről. Három különböző forrásban olvashatunk a család eredetéről. A Históriában[10] a legkevesebbet: itt csak Cserei Jánosról ír, aki Barótról elköltözött, ezért szempontunkból ez nem használható. Találunk egy leszármaztatást Apor Péter írásai között[11], Cserei Mihály kiegészítéseként. Itt Balázs-Máté-Lukács-Antal-Mátyás-László-János, azaz hét nemzedék szerepel. Hasonlítsuk össze ezt a többi forrással! Szegedy és Benkő írásai erednek nagyjából ebből a korból, sőt Benkő ismerte is a családot, ezért az ő adataik viszonylag biztosnak tűnnek, legalábbis meg kell hogy feleljenek a családi hagyományoknak. Náluk a leszármaztatás: Balázs-Máté-Lukács-Antal-Ferenc-Mátyás-László-János. Ez nyolc nemzedék. Náluk Antal fia Ferenc, azé pedig Mátyás, tehát Antalra nem közvetlenül következik Mátyás.

Cserei Mihály az említett jegyzőkönyvben, eltérően az Apor iratoktól, de Benkőékkel megegyezően szintén nyolc nemzedéket sorol fel: Balázs-Máté-Lukács-Ferenc-Antal-Mátyás-László-János összeállításban.

Látható, hogy az első három íz: Balázs-Máté-Lukács és az utolsó három íz: Mátyás-László-János minden forrásban megegyezik. Eltérés csak annyi, hogy az Apor-iratoknál kimarad Ferenc, illetve Benkőéknél és a jegyzőkönyvben felcserélődik a két említett (Antal, Ferenc) nemzedék. Tehát most az a kérdés, hogy melyik a helyes sorrend, illetve, hogy hány nemzedék is van ténylegesen.

Hogy hány nemzedék van, azt megpróbálhatjuk kiszámolni. János 1585-1590 között született, apja, László pedig 1560 körül. Balázs részt vett az 1396-os nikápolyi ütközetben, tehát az ő születését 1370 körülre tehetjük. Van még egy adatunk a családfa betájolásához. Antal fia, Pál Siklós mellett esett el a törökkel vívott ütközetben, 1566 augusztusában.[12]

Ez úgy történt, hogy Ibrahim, a pécsi olajbég:

  .........  ragada erős kemény dárdát

   Letaszítá lórul halva Marko Szilát

   Azután Tót Bencét és egy gyalog vajdát,

   Cserei Pálnak is megsérté az vállát

   Nem tarthatja magát lovon Cserei Pál,

   Akaratja nélkül az kemény földre száll

   Ibraim olaj-bég már feje fölött áll,

   Könyörgeni kezde sebes Cserei Pál

   "Vitéz ember, ne bánts, mert jó rabod vagyok,

   Elég ezüst, arany pénzt magamért adok;

   Én Zrini Miklósnak fő embere vagyok,

   Nem sokáig vasat tenálad viselek."

   Kegyetlenül Ibrahim megmosolyodék

   Monda:"Nem gyönyörködöm az te pénzednek,

   Hadd otthon fiaidnak és gyermekidnek,

   Anélkül nem szükös tárházam,ha élek.

  Tülem kegyelmet kérsz:Zrini elbontotta,

   Mert kérését Rézmánnak meg nem hallotta,

   Az vitéz bassát is az földön levágta,

   Azért Zrini öl meg téged, ravasz róka."

   Pál végső óráján igen megbusula,

   Kegyetlen olaj-bégnek földrül igy szólla:

   'Ám legyen ez nékem legútolsó óra,

   De te életed életemnek lesz árra.

   Nem sokáig kérkedni fogsz halálommal,

   Nem messzi vár téged is kegyetlen halál;

   Egy erős kéz miát lelked pokolban száll,

   Engem penig menyország vár kivánsággal."

   Nevet kegyetlen bég: akkor hozzá vága,

   Mikor Pál még többet is szólni akara,

   Az éles szablyával gégéjét elcsapá,

   Életét és szavát egyszersmind szakasztá.

   Eggyütt az csapással eztet mondja vala:

   "Az én jövendőmet csak jó Isten tudja.

   Halj meg te azonban, s mondjad menyországban,

   Ibrahim olaj-bég mégyen pokolban." 

Cserei Pálnak nem lett igaza, mert ellenfele Ibrahim pécsi olajbég nem halt meg ebben a csatában. De végül is Zrínyivel magával került szembe, akinek megadta magát, s így fogságba esett.

Eme irodalmi kitérő után térjünk vissza a családhoz!

Antal eszerint tehát 1510 körül születhetett. Most nézzük meg, hány év van a család első tagjának, Balázsnak és Jánosnak a születése között. 1370 és 1590 között 220 év telt el. Ha egy nemzedékre 30 évet veszünk, akkor ez nyolc nemzedéket jelent. Ez a harminc év nagyjából helyes. Ha például megnézzük az Árpádok leszármazási táblázatát, akkor Mihálytól, Géza fejedelem öccsétől III. Andrásig tizenegy nemzedék van. A kettejük születési évének különbsége 315 év, ez tízzel osztva 31 és fél évet tesz ki. Lássunk azonban egy témánkhoz közelebb eső példát is. Cserei Károly 1854-ben, Cserei Balázs pedig 1981-ben született. Közöttük négy nemzedék van (Károly-Lajos-Lajos-Gábor-Balázs), tehát itt közel harminckét évet számolhatunk.

 Ha pusztán mechanikusan számolunk, akkor, mivel Balázs 1370-ben született, Antal születési éve 1490, Pálé 1520, Lászlóé 1550 és Jánosé 1580, amely évszámok nagyjából megegyeznek a más úton kiszámítottakkal.

Persze ez nem teljesen pontos, de a fentiek alapján feltételezhetjük, hogy valójában nyolc nemzedék élt a kérdéses időben.

A többi családfa alapvetően Benkő művére épül (s így közvetve a Cserei iratokra), ezért különösebb vizsgálatokra nincs szükség, azok nem perdöntőek. Mindenesetre hogy a kép teljes legyen, nézzük meg azokat is.

Nagy Iván egy nemzedéket kihagy, az Antal, Ferenc párosból csak Ferencet tartja meg, így nála csak hét nemzedék van.

Kőváry belezavarodik a Ferenc-Antal problémába, beilleszt még egy nemzedéket Ferenc-Antal-Ferenc sorrendben. Ettől aztán kilenc nemzedék lesz, ami ugyan időrendileg még éppen elfogadható, de kevéssé valószínű, s mivel más adat ezt nem is támasztja alá, ezért ezt most nem fogadjuk el.

Végül Pálmay az Antal-Ferenc leszármazást hozza Benkőék nyomán, de azt hiszem, hogy mégis inkább Cserei Mihályt kell autentikus forrásnak tekintenünk, azaz a Ferenc-Antal vonalat.

Az eddig leírtak szerint tehát a legvalószínűbb leszármazás (bár egyáltalán nem biztos) a Balázs-Máté-Lukács-Ferenc-Antal-Mátyás-László-János.

Szegedi és Benkő, s nyomukban Pálmay azonban ezt a leszármazási táblázatot megtoldja Balázs előtt még egy nemzedékkel. Szerintük Balázs apja Mihály volt, aki Nagy Lajos alatt katona volt, Zsigmond alatt pedig a királyi bandérium kapitánya. Erről a Mihályról a másik Mihály, a történetíró nem tud, ezért léte nehezen elfogadható. Sajnos sem Szegedi, sem Benkő nem tüntet fel semmiféle forrást, így állításuk helyessége nem ellenőrizhető.

Bár mindkét szerzőt erős kritikával kell figyelni, ennek ellenére nem lehet őket teljes egészében elvetni. Ma már ugyan nagyon nehéz tisztázni, hogy egyes adataikat honnan vették, mert általában semmire sem hivatkoznak, s nyilvánvaló, hogy nekik egészen más jellegű források álltak rendelkezésükre, mint nekünk, mégis, néha  a legvalószínűtlenebb adataikra is találhatunk igazolást. Persze esetleg nem úgy és nem azt, de mégis jön egy-egy adat.

Nagyon jó példa erre Szegedi leszármazási tábláján II. György. Ez az úr II. Mátyás fia és László testvére, azé a Lászlóé akinek a fia baróti Cserei János, a Henter Margit férje. Szegedi szerint György Báthori István erdélyi fejedelem udvarában teljesít szolgálatot, követi őt katonaként  1576-ban Lengyelországba, és részt vesz az orosz háborúban is. Az említett György Pálmaynál tűnik fel még, nála azonban Mátyásnak van egy testvére, s annak a fia György, aki ezredes. Ha ez a György valóban részt vesz Báthory háborúiban, akkor az idő miatt Szegedi leszármaztatása a helyes. Mint azt máshonnan tudjuk László 1550-1560 tájékán született, s így csak testvére lehetett György, nem unokaöccse. Sajnos azonban semmiféle adatot nem lehet találni más szerzőknél erre a katonára.

Váratlanul mégis csak rábukkantam egy adatra, ami megerősítheti Szegedit.

Valóban, Báthory vitt magával Lengyelországba magyar katonákat is. 1578-ban öt század harcolt a király oldalán. Ezeknek fennmaradtak a zsoldjegyzékei a lengyel levéltárakban, s közölte is őket Veress Endre.[13] Ebben meg is találtam a kérdéses személyt, azzal a csekélynek nem mondható különbséggel, hogy nem Györgynek, hanem Bálintnak hívják, és nem ezredes, hanem tizedes. Ez a Bálint 1578. január 31-én négy forint zsoldot vett fel, míg a rangban előbb álló tizedeseknek hat forint járt, a kapitányoknak pedig húsz forint ütötte a markát.

Persze a rokoni viszonyokra vonatkozóan nem derül ki semmi, de eszerint annyi bizonyos, hogy a család abban az időben még megőrzött valamit Bálint emlékezetéből, de mivel azóta eltelt vagy kétszáz év, nem egészen pontosan, s ezt továbbadták Szegedinek valamilyen módon.

A kérdés egyébként is az, hogy a feltételezett leszármazásban egyáltalán mennyi a valóság, mennyi igazolható belőle, s mennyit kell a fantázia világába utalnunk.

Kezdjük az elején, Balázsnál.

Cserei Mihály szerint :

"Miklósvárszéki baróti Cserei Balázs híres vitéz ember volt az ki Zsigmond császárnak, ki is császár, s mind magyar király volt udvari szolgája lévén mikor in anno 1393 az királyt Nikápolynál Bajazetes Török Császár megverte és az király az harchelyről elszaladott kevesedmagával, az törökök űzvén az királyt Cserei Balázs megfordult, és egy töröknek a fejét elüti, s az kardja végében szúrván megviszi a király eleiben. Ugyanakkor a Dunán általkelvén mikor az király igen megéhezett volna Cserei Balázs egynéhány búzafejeket szed, s azokat kidörzsölvén úgy viszi a király eleiben, s a király ott ett. Budára érkezvén az király akkor adta azt az címert, mellyel a Cserei família az mai napig él. Az címerben egy ember fegyverben, egyik kezében kard, annak végében egy kontyos török fő, az másik kezében három szál búza fő. Ez az Cserei Balázs 84 esztendős korában halt meg."[14]

A történet szerepel Szegedinél és Benkőnél is. Benkő nem tekinthető önálló forrásnak, mert mint tudjuk, a Cserei iratokból dolgozott. Hogy Szegedi honnan vette, nem lehet tudni. A család eredetének ezt a változatát ismerteti Fejér György[15] is, egy oklevél formájában, amelyet Zsigmond adott volna ki. Sajnos Fejér megbízhatatlan, az oklevelei forrását, lelőhelyét nem tünteti föl, s ráadásul a szóban forgó iratot is csak átiratban, regesztálva közli. Mályusz Elemér pedig ezt nem fogadja el, nem közli, de még csak meg sem említi, mint kétes értékű oklevelet.[16] Igaz azonban, hogy Kőváry László állítólag látta ezt a szóban forgó iratot. Szerinte ez Cserei Miklós udvari tanácsos, aki 1844-ben halt meg (és György ágához tartozott), iratai között van meg, s az említett oklevelet annak unokája Berzenczey Miklós őrizte meg.[17]

A kérdés csak az, hogy akkor Fejér mire alapozza az irat közlését. Én azt gondolom, hogy ebben az esetben Szegedire támaszkodik, s valószínű, hogy az ősforrás valami módon ebben az esetben is a Cserei hagyomány.

A dologban persze, bizonyíthatatlansága ellenére is lehet valami, mert a családi hagyomány csak épít valamire, de ezt ma már nem lehet igazolni, hiszen ha létezett is ez az oklevél, az vagy elpusztult 1689-ben, Brassóban, vagy a család baróti ágánál maradt, akiknél minden valószínűség szerint eltűnt. Mint ugyanis később látni fogjuk a Baróton maradtak között nemigen fordultak elő írástudó, a múltjukra kényesen ügyelő nemesemberek (az egy Cserei Márton nemes scholamestert 1635-ben kivéve), ők többnyire ősi szabadságukért küzdöttek a jobbágyi állapottól a lófőségig ingadozva. Ezért aztán kevéssé valószínű egy ilyen oklevél fennmaradása.

A hagyományban annyi biztosan igaz, s ez erősíti a többit is, hogy az említett Balázs valóban élt. Nevét egy 1462-ben, Mátyás király által kiadott oklevél őrzi[18]. Ebben Mátyás udvarnokának, Cserei Balázs fiának, Lászlónak és Csemhe István fiának Péternek adományozza a Csanád megyei Nagylakot, azokért a szolgálatokért, amelyeket ezek elsőbben a szent koronának, majd személyesen Mátyásnak tettek.

Persze ez az oklevél felvet megint egy problémát, ugyanis azt, hogy ki és mikor is született. Ha Balázs 1370 körül jött a világra (hiszen Nikápolynál ott volt, tehát ennél fiatalabb nemigen lehetett), s betartjuk a harmincéves feltételezést, akkor ebben az időben László már körülbelül 60 éves lehetett, ami talán egy kicsikét idős kor egy olyan aulikusnak, aki szolgálatokat tesz a királynak. Persze feltételezhetjük, hogy késői gyerekként, esetleg másodszori házasságból született, de ez mégis megzavarja egy kicsit  a kronológiát. Valószínű, hogy ez a kérdés is csatlakozni fog a megoldhatatlan problémákhoz, de ha elfogadjuk az oklevelet hitelesnek, s ezt eddig senki sem vonta kétségbe, akkor az első két nemzedék már biztos is.

Némi bizonytalanságot eredményezhet Pálmay, aki ezt az oklevelet másképp értelmezi, mint Teleki. Ő ugyanis a Csemhe nevet is Csereinek olvassa, s így Csemhe István nála  Cserei Balázs testvére, s annak fia az említett Péter, aki tehát László unokatestvére. Az oklevélnek újabbkori olvasata nincs, tehát ezt anélkül, hogy látnám az eredetit, nem tudom eldönteni. Teleki olvasata mellett szól a családi hagyomány, ugyanis Cserei Mihály nem tud erről a Péterről. A másik, bár elismerem gyengébb érv, hogy a Péter név nem szerepel a család által adott keresztnevek között, s ezért nem valószínű a családhoz tartozása.

Ki kell még térni ehelyütt arra, hogy Szegedi és nyomán Benkő szerint Balázs tettéért jutalmul Zsigmondtól adományba kapta Balázsfalvát, Kölpényt, Szentdemetert és Szentkelement. Szegedi tényként kezeli azt is, hogy Balázsfalva Cserei Balázsról kapta a nevét. Ez a feltételezés, annak ellenére, hogy már Katona, Nagy Iván, Orbán Balázs is cáfolta, és nem mellékesen Cserei Mihály sem tud róla, makacsul tartja magát, hiszen a közkeletű kézikönyvekben (Révai-lexikon, Akadémiai lexikon) még mindig így szerepel. A Révai lexikon szerint Balázsfalvát Zsigmond az életét megmentő baróti Cséry Balázsnak adományozza, az Akadémiai lexikon szerint pedig Czéri Balázsnak 1435-ben.

Mindkét esetben természetesen az említett Cserei Balázsról van szó, hiszen még logikailag is lehetetlen az, hogy a király életét ketten mentsék meg ugyanabból a faluból. A név nem egyezése egyszerű félreolvasásból, vagy figyelmetlenségből eredhet (ráadásul az Akadémiai még a Révai rossz olvasatát is tovább torzította!), mert Baróton nem volt Cséry, csak Cserei-család. Az 1435-ös évszám pedig végképp talány, hiszen ebben az évben nem volt olyan esemény, ami miatt meg kellett volna menteni Zsigmond életét.

A névadást illetőleg pedig még az Akadémiai lexikon is cáfol. Idézi az 1332-es pápai összeírást, amiben Balázsfalva neve "villa Blasii". Ebből következően Balázsfalvát már jóval Cserei Balázs születése előtt így hívták.

Végül is úgy gondolom, hogy ezt a feltételezést nyugodtan a fantázia világába utalhatjuk. Egyrészt Szegedin kívül erről valóban nem tud senki, másrészt az említett falvak a család későbbi életterétől egész más irányba esnek. Igaz az, hogy összeírások csak a XVII. század elejétől állnak rendelkezésünkre, de ezekben csak Háromszék és Bardóc-fiszék területén találunk Csereieket. S ha ezen a területen fenn tudott maradni a család, akkor az említett helyeken is kellene találnunk egy-két családtagot, márpedig ez nem így van.

Igaz persze az is, hogy még ha Pálmay feltételezése igaz is lenne, a leszármaztatást ez akkor sem befolyásolná, mert az összes családfa Lászlót mellékágként tekinti, a családot Balázs másik fia, Máté, vagy másképp Mátyás viszi tovább.

Erről a Mátéról semmit nem tudni. Fia Lukács Szegedi szerint 1442-ben Hunyadival harcolván, Gyulafehérvárnál megöli Mezeth béget. Az adatot ismét átveszi Pálmay, azzal, hogy az eset Szentimrénél történt, s a szenvedő fél Mezeth török vezér.

A köztörténetírásból tudjuk, hogy 1442 tavaszán török támadás érte Erdélyt. A betörő ellenség vezére Mezid bég volt, aki Hunyadival kettős csatát vívott négy napon belül. Az első csata színhelye Marosszentimre volt, március 18-án ahol Hunyadi seregeit szétszórták. Ő azonban összegyűjtötte csapatait ismét, s Gyulafehérvár mellett, március 22-én egy újabb összecsapásban megsemmisítette a török seregeket, akiknek a maradéka kimenekült Erdélyből. A fővezérnek sikerült elmenekülnie, de Hunyadi a havasokig üldözte, hogy teljesen megsemmisítse a támadókat, s valószínűleg március 25-én az összeütközésekben Mezidet és fiát is levágták.[19]

A Cserei Lukácsra vonatkozó adat eredete megint kétséges mint, ahogy látjuk, maga a történés lehetősége is. Mindenesetre a történet megjelenik a szépirodalomban is. Veszely Károly, baróti plébános, majd később kolozsvári prépost-plébános és történetíró megverselte a szentimrei csatát, a másodikat. A negyedik ének így kezdődik:

Bízván Istenben s lángolván a honszerelemtől

Megmozdult a sereg, mint ezt a vajda kifejté

Első sorban a székelyeket küldé a csatába,

Bátrak s hősök mind, ezokon csatarendjük elöl megy.

Élükön állt Albert és Péter a Béldi családból,

És a királymentő Csereink ivadéka Lukács is.

Délczeg kis paripákon ezüst fékkel s zabolával,

Inkább állva a kengyelben; mint ülve virágos

Nyergökben, szép és ékes darutollal a kucsmán;

Sujtó vasbuzogányt s szablyát forgatva kezökben.

Hátrább szász uramék álltak s a megyék hada; köztök

A magyar és oláh nemesek bátor sora, kikből

Öt százat rendelt a vajda Kemény fedezetére.[20]

Ebben az esetben is nehézségeket okoz az időrendiség, hiszen ha Lukács részt vett ebben a csatában, akkor jóformán egyidősnek kellett lennie nagybátyjával, a Mátyás oklevelében szereplő Lászlóval, vagy esetleg még fiatalabbnak is. Persze ez nem lehetetlen, de megint nem lehet bizonyítani semmit. Cserei Mihálynál Lukács fia Ferenc, aki szerinte János király bejárója volt. Ez azonban megint nagyon kérdéses az időrend miatt. Hiszen Lukács nemigen születhetett 1420 után, s János uralkodásának kezdetéig, 1526-ig akkor még több mint száz év van hátra. Persze itt is élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy Lukácsnak ez a fia, Ferenc csak 60 éves kora körül születhetett, de akkor is az jön ki, hogy Ferenc közel 50 éves volt, amikor Jánosnál szolgálatot teljesít. Ebből a szempontból jobban kezelhető a Szegedi féle leszármaztatás, ahol is Lukács fia Antal, és az ő fia csak Ferenc. Ferenc egyébként Szegedi szerint is János udvarában szolgált, mint cubicularius seu camerarius.

Ma meglehetősen szétszórva sok Cserey él. Budapesten van vagy húsz család, akik többnyire nem rokonok, illetve csak két-három családonként azok. Magyarországon ezeken kívül is élnek még hasonló névvel, ezekről nem tudok semmit. A Felvidéken is állítólag élnek, illetve éltek ilyen nevű családok. A Cserei név hordozóiból természetesen legtöbben Erdélyben találhatók meg. Marosvásárhelyen él Cserei Zoltán, aki a nagyajtai ág leszármazottja, György ágából; közvetlen őse Elek guberniumi tanácsos, akinek Berzenczey Karolin volt a felesége. Az említett Zoltán szintén foglalkozik családfakutatással. Az általa írt tanulmány az Országos Levéltárban található meg, a P672-es fondban. Ez az anyag a család vonatkozó ágának megismerésére alkalmas csak, mert egyébként meglehetősen amatőr munka, tekintve, hogy a felhasznált forrásokat minden kritika nélkül illeszti be a munkájába.

Egy másik Cserei Zoltán Sepsiszentgyörgyön él, ő a Székely Nemzeti Múzeum igazgatóhelyettese. A rokonsági fok nem tisztázható ebben az esetben. Az ő ősei valószínűleg valamikor a XVII. században költözhettek a városba. Közlése szerint a város környéki falvakban jó néhány Cserei él.

A valamikori Bardócszék területén már nem él senki sem a családból, sem Bardócon, sem Olasztelken. Az egykori Felső-Fehér megyei zárványnak számító Felsőrákoson azonban öt család is élt 1974-ben, akik közül az egyik család ragadványneve Farkas.

Ugyanebben az időben Baróton és Köpecen is éltek Csereiek, akik a bányában dolgoztak.

Mindenesetre úgy látszik, hogy legalább három, jól elkülöníthető Cserei-családról beszélhetünk. Az első és amiről tulajdonképpen szó van, baróti eredetű és őse a többször említett Balázs. A másik, ezzel rokonságban a csíki Csereiek, akiknek ismert őse Cserei János, aki Kászonszéken lakott, s eredeti neve Nagy Iván és Kővári szerint Tuson volt. Ez lehetséges, mert Kászon egyik nagy családja valóban a Tusonok voltak. Zavaró az, hogy erről Cserei Mihály, mint a legilletékesebb nem tud, ő egyik dédapjának (egyetlen esetben) Bernád Jánost említi. Talán ez lehetett az eredeti név? Nem lehet tudni, nincs hozzá elég adat.

Ez a család, mint olvashatjuk, Magyarországra telepedett át, Pozsony mellé Mocsonokra és Kassa mellé. Az ő utódaik feltehetőleg ma is élnek ott, nyomaikat megtalálhatjuk, de Erdélyben nem maradt leszármazottuk.

A harmadik család feltehetőleg nincs kapcsolatban az első kettővel; ők tusnádiak, többször említik őket a források a XVII. század folyamán.

Mindezeken, a jól azonosítható családokon kívül már az 1500-as évek elejétől találhatunk adatokat Csereiekre egész Erdély, főleg a Székelyföld területén.

Lássunk néhányat belőlük példaként:

Beke Antal szerint 1503-ban Gyulafehérváron élt egy Cserei Mihály nevű őrkanonok.[21]

Cserei Bálintot, Báthori katonáját már említettem az előzőekben.

Feltűnik egy másik Cserei is, János Kézdiszentléleken, mint rector scholae, illetve később sacerdos. A rá vonatkozó adatok 1633 és 1652 között szórnak.[22]

Találunk a nem azonosítható családtagok között városlakókat és polgárokat is, így Bertalant, mint drabantot Marosvásárhelyen, 1602-ben[23], vagy Istvánt, mint négy ökör vagy ló után adózó örökös személyt 1699-ben, ugyancsak Marosvásárhelyen[24], vagy már a XVIII. századból való Tamást, aki Kolozsvárott 1713-ban "falon belül élő polgár".[25]

Erdélyen kívül is találkozhatunk Csereiekkel; akadnak ezek között rejtélyes esetek is, mint például az 1577-ben Nemeskéren élő Tamásé[26] - Nemeskér ugyanis Soprontól mintegy harminc kilométerre van. Kevésbé rejtélyes, de nem szokványos lakóhelyet választott magának Mihály és János. Mihályt 1646-ben Huszton, Moldvában találjuk, Jánost pedig 1647-ben ugyancsak Moldvában, őt Jászvásáron.[27]

Cserei Györgyről sem tudunk sokat. Valószínűleg 1801-ben született és meghalt 1856. június 16-án Olasztelken.

Rövid 55 életéve alatt figyelemreméltót alkotott az önreprodukció terén, ugyanis volt négy felesége és tőlük tizenegy gyereke.

Feleségei voltak:

1. Veres(s) Sárával házasságot kötött 1820. május 25-én, a feleség meghalt 1828. május 25-én, szárazbetegségben. Veres Sára Vargyasról származott és mint ilyen unitárius volt.
2. Fóris Rebeka valamikor 1830 és 1834 között tudhatta társának Cserei Györgyöt, pontos adatokat nem ismerek.

A feleség eredetileg unitárius volt, csak 1833. december 27-én tért át a református vallásra. Az anyakönyvi bejegyzésben Demeter, alias Fóris Rebeka néven szerepel.

1. Veres Klára 1834.december 30-án kötött házasságot bővérű ősünkkel.

Olasztelki providus özvegy Cserei György (34 esztendős) házassági életre szánván magát csíki, szentkirályi özvegy Bors Mihályné Veres Klárával (40 esztendős) mai napon mielőttünk a non coactióról kikérdeztettek egymástól megkülönözve s önkéntes jó szándékokat nyilváníttatták ki lejendő házasságokra nézve, 22 decembris 1834, providus Beke István és Nagy Ferenc

Ezen pár december 30-ik napján 1834-ben providus Beke István, Lázár Pál és más számos bizonyságok jelenlétében a törvényes házassági rendszabások szokott megtartása utám általam copuláltattak

Gyermekük nem született. Veres Klára 1838. március 10-én, 50 éves korában meghalt. Akkoriban úgy látszik gyorsan öregedtek az emberek, négy év alatt akár tízet is. György apó nem sokat várt az újabb nősüléssel, mert

1. Nagy Máriát, aki Felvincen (Aranyosszéken) született, 1838. július 9-én vezette oltár elé. Cserei György ekkor 37 éves volt, Nagy Mária pedig 24, tehát 1814-ben születhetett.

Több feleséggel aztán nem is kísérletezett, Nagy Mária túl is élte őt vagy 18 évvel, 1874. február 20-án halt meg, vízkórságban. Az anyakönyvi bejegyzés szerint ekkor 70 éves napszámosnő volt. Születési éve 1804, ellentmondóan az esküvő időpontjában feljegyzettekkel.

Gyerekei voltak:

Veres Sárától:

            Mózes 1822. február 10 - 1882. augusztus 9.         ő a mi felmenőnk

            József   1823. március 2.          - 1866. május 16.       

            Zsigmond 1825. november 2. - 1848. július 28.

Fóris Rebekától:

            Judit 1830. július 11. (esetleg Julianna)

            Rebeka 1833. március 3. (esetleg Rozália)      

Nagy Máriától:

            János 1840. január 4.

            Mária 1842. február 3.

            Anna 1844. május 16.

            György 1847. február 13.

            Mária 1849. szeptember 15.

            Borbála 1851. augusztus 23.   

A családi élet mellett nem sok egyébre volt ideje Györgynek, szegény volt ő bizony, mint a templom egere.

A család valamikor még régebben elveszítette szabad székely paraszti rangját, nem voltak sem gyalogosok, sem lófők, sőt még a katonarendbe sem álltak be Mária Terézia alatt.

Jobbágyok voltak ők, de hogy mely családnál szolgáltak, azt jelen pillanatban még nem tudom megállapítani (bár nem lenne nehéz, hiszen csak az Országos Levéltárba kellene elmennem, megnézni Olasztelek 1785-ös és 1820-as úrbéri összeírásait).

György pedig még ezen belül is különösen szegény volt.

Az említett 1850-es összeírás szerint volt ugyan saját háza (Olasztelek 18.), de ehhez a házhoz mindössze hét véka szántó és hat öl kaszáló tartozott, ami a legkevesebb volt az egész faluban a  paraszti birtokok közül. (A többi házhoz 38 és 101 véka közti szántó, valamint 15 és 136 öl közti kaszáló tartozott.)

Meg kell állapítanom tehát a tények szigorú nyomása alatt, hogy György nem kocsikáztatta gyerekeit és unokáit négylovas hintón.

A sok gyerek leszármazottait nem követtem tovább, nem lett volna gyakorlati értelme, hiszen nagyon távoli lenne egy esetleges felfedezett rokonság, nem is tudnánk mit kezdeni vele.

Legidősebb fia Mózes (1822-1882) volt, ő a miénk, nézzük tehát mit tudunk róla.

Problémás valakiről ilyen messzi időtávolból képet alkotni, jelleméről, személyiségéről. Soha nem értettem, hogy egy történész hogyan képes egy fennmaradt kép, portré alapján következtetéseket levonni, hogy lehet azt mondani valakiről, hogy büszke tekintetű, amikor szerint

Oldal: Valamikor réges-régen
A Cserey- család története és egyéb érdekességek - © 2008 - 2024 - cserey-csalad.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat